🏔️ A CSÚCS KERGETÉSE

A Rysy Megmászására Tett Kísérletem

A Rysy (2503 m), Lengyelország legmagasabb csúcsa és a Magas-Tátra egyik legikonikusabb hegye már hónapok óta foglalkoztatott. Ezért utaztunk ide: hogy próbára tegyük magunkat a heggyel szemben. Több mint fél éve edzettem — 10 kilogrammot fogytam, sebességet, erőt és önbizalmat gyűjtöttem. Azt hittem, ha a testemet át tudom alakítani, akkor biztosan le tudom győzni ezt a mászást is. Azt gondoltam: nyolc-kilenc óra oda-vissza? Nem nekünk. Mi pillanatok alatt fel-le fogunk futni.

A Kezdet: Štrbské Pleso-tól Popradské Pleso-ig

Hajnali 4:00-kor ébredtünk, és 6:00-kor indultunk Štrbské Pleso-ról (Csorbató, 1346 m), a gleccsertó mellől, amely egyben turistaközpont is. A kezdés szinte komikus volt – majdnem palacsintává váltunk, amikor rámerészkedtünk a vasúti sínekre, pont akkor, amikor jött a vonat. Ez azonnali emlékeztető volt: a hegyek már az első lépéstől kezdve figyelmet követelnek.

A Popradské Pleso-ig (Poprádi-tó, 1494 m) tartó séta először hangulatromboló volt – aszfaltozott utak és tömeg. „Nem azért jöttünk ide, hogy betonon sétáljunk” – gondoltam. Ám maga az alpesi tó, fenyőerdővel körülvéve, lenyűgöző volt. Rövid pihenő után tudtuk, hogy most kezdődik az igazi mászás.

A Magas-Tátrába: Erdőből Sziklába

Az ösvény hamar meredekké vált. Kisebb fahidak, kilátszó gyökerek és alpesi csapások vezettek egyre feljebb. A törpefenyő zóna megritkult, feltárva a cakkos gránitcsúcsokat. Messziről apró pontokat láttunk – embereket, akik magasan felettünk másztak – olyan kicsik voltak, hogy inkább porszemcséknek tűntek, mint embereknek.

Egyenletes haladás és a látvány miatti gyakori megállások után elértük a Žabie Plesá-nak (Békás-tavak, kb. 1919 m) nevezett tavakat. Ezek a gleccsertavak az utolsó jégkorszak maradványai, amelyeket a visszahúzódó gleccserek vájtak a gránitmedencékbe. Nekem, aki a magyar Alföldről származom, a látvány hihetetlen volt: éles csúcsok tükröződtek a kristálytiszta alpesi vízben.

Komolyra Fordul a Mászás

A tavaktól az ösvény komolyra fordult. Sziklába rögzített láncok segítettek minket a keskeny szurdokokban felfelé. Ekkor jöttem rá egy váratlan dologra: féltem. Féltem az eséstől, a csúszástól, attól, hogy a saját testem felmondja a szolgálatot. Az érzés a legelső egyedül töltött autós utamra emlékeztetett – remegő lábak és kontrollálhatatlanul száguldó szív.

2250 méteren elértük a Chata pod Rysmi-t (Rysy alatti menedékház), Szlovákia legmagasabban fekvő turistaházát. A legtöbb mászó megállt levesre, teára vagy sörre. Mi összeestünk egy sziklán, leégve, kimerülten, és már ekkor megkérdőjeleztük, hogy vajon elérhető-e a csúcs. Égett a tüdőm, a pulzusom 170 fölött volt, és már a legegyszerűbb lépések is akaraterőt követeltek. Eközben más túrázók elrepültek mellettünk, szinte futva a kőlépcsőkön. A szégyen elszántsággal keveredett.

A Döntés Pillanata

A menedékházon túl az ösvény a gerincen haladt. A csúcs még mindig egy órányira volt – meredekebb, szűkebb, kitettebb. Próbáltam tovább erőltetni, de néhány méterenként meg kellett állnom. Már öt óra telt el, és a testem leállt. Elértünk egy kisebb mellékcsúcsot, felnéztünk a Rysy-re vezető gerincre, és ráébredtünk az igazságra: ma már nem érjük el a csúcsot. Jobb nappali fénynél ereszkedni, mint kockáztatni, hogy ránk sötétedjen.

Tanulságok

Azon a napon nem győztem le a Rysy-t. A hegy alázatot tanított, feltárta a félelmeimet, és emlékeztetett arra, hogy az edzőtermi tréning nem egyenlő a sziklán tanúsított kitartással. De talán ez volt az igazi csúcs – nem a gránitkupac 2503 méteren, hanem annak felismerése, hogy a hegyek nem sebességgel vagy erővel mérnek minket, hanem alázattal, türelemmel és tisztelettel.

Fájó térddel, leégett bőrrel és nehéz szívvel távoztam. Mégis ígérettel is eljöttem, hogy visszatérek – felkészültebben, kevésbé arrogánsan és nyitottabban a hegy feltételeire.